Sok mesében, de leginkább a kelta és skandináv eredetű

történetekben, felbukkannak olyan apró (vagy nem is olyan

apró) teremtmények, amelyek jobbára ártalmatlannak

látszanak, ám végül kiderül, hogy mégsem teljesen azok.

Persze akad közöttük jóságos is, ám a koboldok és a tündérek

elsősorban a csínytevéseikről, az emberek bosszantásáról

híresek a népmesei, legendai környezetben, míg a trollok körül

megmaradt a rejtélyes, mitikus légkör, és inkább hajlamos az

ember gonosznak elkönyvelni őket. Az évszázadok során a

tündérek, trollok és koboldok megjelenítése természetesen

sokat változott, hiszen a különféle népektől eredő legendák,

mesék keveredtek, átalakultak, és velük együtt a benne

szereplő lények is.

Először lássuk a koboldokat, amelyek leginkább az ír népi

hagyományokhoz kötődnek. Az angol nyelvterületeken,

elsősorban a brit szigeteken, a koboldokat leprechaun néven

emlegetik, amely az ír leipreachán szóból, illetve annak

további korcsosulásaiból ered. Patrick Dinneen, ír történész kutatásai alapján a szó az ősi ír nyelvből

származik, a luchorp vagy luchorpán szavak átalakulása révén (a lú jelentése kicsi, míg a corp jelentése

test, akárcsak a latinban). Ezek jól le is írták a kobold alapvető megjelenését, hiszen leginkább egy

kisgyerek méretű idősödő férfi alakjában tűnik fel a mesékben. Bár a szavak erre közvetlenül nem

utalnak, a kobold mérete jól tükrözi azt a gyermeki, játékos, pajkos, csínytevős habitust, amellyel kényekedve szerint bosszantja a kiszemelt áldozatait.

A népi történetek szerint a kobold magányos teremtmény, aki elsősorban cipők készítésével és

javításával üti el az idejét, amellett, hogy gonosz tréfákat eszel ki és valósít meg. Úgy tartják, a koboldok

gonosz szellemek és megrontott lelkű tündérek gyermekei, ezért szeretnek gonoszkodni, de sosem olyan

mértékben, hogy abból az áldozatuknak bármi baja származzon, inkább csak bosszantják, ugratják, és

csúfot űznek az emberekből. Ezt jól tükrözi David Rice McAnally megfogalmazása, miszerint a koboldok

se nem gonoszak és se nem jóságosak, afféle egyensúlyt képeznek a két fél között. Egy másik jellemző

vonása a koboldoknak, amely Yeats költeményeiben is megjelenik, hogy mérhetetlenül gazdagok, éshatalmas, aranyakkal teli csuprokat tartanak titkos helyekre elásva (leginkább fatörzsek alá). A hiedelem

szerint akkor árulja el egy kobold, hogy hol rejtegeti az aranyát, ha elkapják, megkötözik, és kifaggatják.

Ehhez kapcsolódik az a hiedelem is, hogy leginkább szivárvány idején lehet elkapni egy koboldot, mert

nagyon kedvelnek a szivárványok tövében üldögélni. Nem általános vonás, de sok mesében a

koboldoknak hipnotikus erejük van, és a tekintetükkel képesek bárkit megbabonázni, és így bármire

rávenni a gyanútlan áldozataikat. Egyes legendák szerint a koboldok híresek arról, hogy szinte minden

helyzetből könnyedén meg tudnak szökni, kivéve akkor, ha valaki erősen figyeli minden mozdulatukat,

ám elég csak egyetlen elsikló pillantás, és a kobold máris kámforrá változik.

Ami a megjelenésüket illeti, erősen függ attól, hogy az adott történet Írország melyik pontjáról

származik. A XX. századot megelőző leírásokban a koboldok ruhája még nem zöld volt, hanem piros.

Samuel Lover így írt a koboldokról 1831-ben: „Igen elegánsak voltak, ami érthető, hiszen aranyhímzéses

vörös öltönyben jártak, a hozzá jól illő keménykalap, csatos cipő és díszes övcsat társaságában.” Yeats

szerint az öltözék színe mással magyarázandó, hiszen a magányos tündérek, mint a koboldok, vöröset

hordanak, míg a csapatosan kószáló tündérek zöld színűt. Az ő leírásai alapján a koboldok zakója hét

soros, és mindegyik sorban hét gomb található. Az öltözetük egyéb kiegészítőit nem vitatja, ám

hozzáteszi, hogy amikor egy kobold valami csínytevésre készül, olykor felugrik egy magasabb fal tetejére

és fejtetőre áll, a kalapján egyensúlyozva, lábaival a levegőben kapálózva. Természetesen ahány vidék,

annyiféle változatban jelent meg annak idején a kobold a mesékben, legendákban, de az eltérések

jobbára csak a színekben, illetve az egyéb kiegészítőkben nyilvánultak meg: olykor tengerész kabátot

viselt, vagy sálat hordott a nyakában, esetleg sétapálcát, vagy varázsbotot is tartott magánál, de nem ezek

voltak a jellemző vonások. Annyi változás azonban történt az öltözékével kapcsolatban, hogy a 1900-as

évek eleje óta szinte kivétel nélkül zöld ruhában említik.

Egyes mesékben a koboldok egy-egy különösebb, ritkábban

felbukkanó változata jelenik meg. Egyik a far darrig, aki

kinézetre nagyjából hasonlít a hagyományos koboldra, ám

öltözéke vörös színű, akárcsak a sapkája. A far darrig

kifejezetten gonosz, és élvezi, ha rosszindulatú tréfáival

bármilyen fájdalmat okozhat az embereknek. Ez a kobold

lehet talán az alapja a World of Darkness világában játszódó

Changeling szerepjátékban feltűnő vörössipkás

tündéreknek. A másik ritka kobold a clurichaun, akit

szoktak bor-koboldnak is nevezni. A jobbára részegen

megjelenő kis lény alapvetően jóságos, de ha megsértik,

vagy feldühítik, roppant mód megkeseríti a szerencsétlen

áldozat életét. Ha jól bánnak vele, védelmezi a

borospincéket. A történetek szerint éjszaka kutyák hátán

lovagol, és ha valakit kiszemel magának, belemászik a

borostömlőjébe, és úgy utazik vele, ameddig kedve tartja.

Az írekhez hasonlóan a skandináv népeknek is megvan a

maguk mesebeli lénye, ez pedig nem más, mint a troll. Eredetileg a más népek meséiben megjelenő

óriások északi megfelelői voltak, bár méretüket tekintve alapvetően kisebbek voltak, és jellemvonásaik is

szélesebb skálán mozogtak. Voltak közöttük velejéig romlott troll csoportok, de akadtak kevésbé

harciasak is, akik az erdők mélyén, a hegyek gyomrába vájt barlangokban, vagy föld alatti odúkban éltek,

és sokkal emberibb külsővel rendelkeztek. A Feröer-szigetekről származó legendákban a trollokat trow

néven emlegetik, amely még a vikingek korából megmaradt ősi nyelvtöredékeknek köszönhető. A troll szó használata hosszú idő alatt alakult ki. Az eredeti jelentései között feltételezik a valami

gonosszal átitatott természetfeletti jelenség, valamint az erőszakosan viselkedő személy fogalmát is. Az

ősi svéd trolleri kifejezés fájdalmat okozó mágiára utal, aminek szintén lehet köze a legendákban

felbukkanó trollokhoz. Mindazonáltal általánosan nézve a troll szó egy rejtélyes, titokzatos lényre utal.

Ha nem is feltétlenül ebben az értelmében, de számos svéd és norvég terület vagy város őrzi a nevében

ezt a szót valamilyen formában (például a Trollhättan svéd város, illetve számos hegy Norvégiában).

A legendák alapján két csoportra lehet

bontani a trollokat. Az egyik hagyomány

szerint, amely jobbára Skandinávia

északabbra fekvő területein jellemző, a

trollok hatalmas és durva teremtmények,

akiket igen gyakran visszataszító bestiális

vonások (agyarak, hatalmas szemek) tettek

még félelmetesebbé. Ez a fajta troll

leginkább a norvég mesékben és

mondákban bukkan fel.

A Skandinávia délebbi területeinek

történeteiben megjelenő trollok egészen

másképp festenek. Hasonlítanak az

emberekhez, azonban az öltözékük elrejti

hosszú farkukat (igaz, a trollok farkáról csak

elvétve esik szó egy-egy történetben, ezért

ezt a vonást nem is tartják annyira

fontosnak a trollok ábrázolásánál). A troll

nők öltözékük révén gyakran

megtévesztették az erdőben járó férfiakat,

megbabonázták, és szolgaságba taszították

őket, akár hosszú évekre is. Amikor aztán

megunták őket, egyszerűen kidobták őket

az erdőbe, és ha később valaki azt kérdezte

e szerencsétlenül járt férfiaktól, hogy mit csináltak az erdőben, egyáltalán nem emlékeztek semmire.

Ezek a trollok idejük jelentős részét láthatatlanul töltik, hiszen így képesek utazni a széllel, és

könnyedén beosonhatnak az emberek házaiba. Bármilyen állat vagy tárgy alakját magukra tudják ölteni,

így teljesen észrevétlenül elrejtőzhetnek bárhol, bárki szeme elől.

Míg a norvég mesék trolljai nagy és magányos teremtmények, a svéd és dán történetekéi inkább

társaságot kereső és kedvelő lények, akik az embereket utánozva csoportokba verődve tanyáztak az

erdők mélyén, állatokat tartottak, sütöttek-főztek, és rendszeresen nagy lakomákat csaptak. Egyes

elbeszélések szerint hatalmas földalatti barlangokban rejtőztek, és temérdek kincset rejtegettek odvaik

mélyén. Bár sok történet kering a trollokról, nincs egyöntetű vélemény azt illetően, hogy jóságosak-e,

vagy gonoszok, de többnyire úgy bántak az emberekkel, ahogy azok is bántak velük. Noha alapvetően

nem volt gonosz a természetük, olykor bosszúból, vagy pusztán pajkosságból, hatalmas károkat is tudtak

okozni. Remek tolvajok voltak, és nagy kedvvel loptak a földművesek learatott terményeiből.

Ahogy már fentebb megemlítettük, a trollok néha megbabonázták az embereket, és magukkal vitték őket

az erdő mélyén vagy a föld alatt rejtőző otthonukba. Szolgákként tartották őket hosszú éven keresztül,

így a szeretteik joggal hihették őket halottaknak, innen is ered az ilyen elhurcolt emberek elnevezése: bergtagna, ami szó szerint azt jelenti, „a hegy által elragadott”, de átvitt értelemben úgy is szokták

értelmezni, hogy „eltávozott”, azaz halott. Néha ezek az elragadott emberek visszatértek a trollok

fogságából, ám jobbára megbolondultak, és csak összevissza motyogtak, ha valaki kérdezett tőlük

valamit. A trollok olykor elraboltak egy-egy ember újszülöttet is, és cserébe otthagyták a saját

porontyaikat – mint a cseregyerekek a tündérek esetében.

A népi hagyományok szerint a trollok

elűzésére a kereszt, vagy a templom

harangjának hangja a legalkalmasabb, de a

vastól is féltek. Bár ezek a hiedelmek mára

már feledésbe merültek, egy-kettő mégis

megmaradt. Ezek közül a leghétköznapibb a

balszerencse. Régen, és manapság is, ha valami

balszerencsés dolog, vagy könnyű baleset

történik, sokszor a trollok baljós jelenlétével

magyarázzák az esetet. Ezt tükrözi ez a féligmeddig vicces szólás: Det går troll i det här,

azaz „ebben biztos egy troll keze van”.

Különös viszont, hogy a XIX. század második

felétől megjelenő tündérmesékben szereplő

trollok jellemvonásai mennyire különböztek a

népi legendák lényeiéitől. Fogalmazhatnánk

úgy is, hogy a skandináv tündérmesék trolljai a

népi hagyományok trolljainak rossz

tulajdonságaiból összegyúrva születtek meg.

Ezek a trollok ugyanis közel sem olyan

emberiek, és sokkal rémisztőbbek. Van

közöttük hatalmas, de akad törpe méretű is.

Általában elég ostobák (kivéve a troll nők,

akik ravaszak), viszont hatalmas erejük van,

karjuk hosszú, orruk nagy és testük minden

részét szőr borítja, ebből kifolyólag nem túl szépek (természetesen a troll nők ez alól is kivételt

képeznek). Ezekben a tündérmesékben a trollok a napfény hatására általában kővé dermednek, ami

feltehetően arra a jelenségre vezethető vissza, amikor egy kő-, vagy szikladarab az erózió hatására

valamilyen emberi, esetleg állati archoz hasonló mintát vesz fel.

Érdekesség, hogy egyesek szerint a híres Rumpelstiltskin című történet is egy skandináv troll

tündérmesét vesz alapul, hiszen igen sok hasonlóság van a két mű között. A skandináv mesében egy

papnak egy templomot kell felépítenie, a troll felajánlja a segítségét, de egy alkut kínál cserébe, amely

ugyanaz, mint a másik történetben is. A végén persze a pap kitalálja a troll nevét, aki ennek

következtében szörnyethal. Hogy aztán a híres mese valóban a troll történetből ered-e, azt nehéz

kideríteni.