Sok tutajos, hajós, révész jár a csehországi Moldva folyón, s ezek sok mesét tudnak a vízimanóról.
Azt mondják például, hogy a vízimanó a vásárokra is gyakran ellátogatott, és ott jól ismerték már. Zöld
kabátot hordott ilyenkor, illetve nem is volt az eredetileg zöld, hanem csak a rátapadó hínár tette azzá,
mert hínár fedte elöl-hátul, és amint járt-kelt, mindenütt tócsa maradt utána, úgy csöpögött róla a víz.
No, szóval csúnya fajzat volt ez a vízimanó, de a vásári árusok mégis szívesen látták, mert azt tartották,
hogy szerencsét hoz nekik. Különösen a csizmadiák kedvelték. Nemegyszer oda is kiáltottak neki, hogy
kezdje meg náluk a vásárt. Legszívesebben neki adták el az első árujukat, mert akkor szerencséjük volt a
többivel is. A vízimanó estefelé a kocsmába is szívesen betért egy pohár sörre, és ilyenkor mindig örült a csapos.
- Ide tart a zöld kabátos úr, jól van, akkor biztosan sok vendég fordul ma meg nálunk!
Bárhová ment, mindig sokan verődtek ott össze. Örültek persze a vásárosok, csizmadiák, csaposok. De
azért megvolt a dolognak az árnyoldala is. A nagy tolongásban, főleg estefelé meg éjszaka, amikor már
sötét volt, egymás tyúkszemére léptek az emberek, beleböktek könyökükkel a szomszédjukba, és mivel
már addigra jócskán itókáztak is a vásári borocskából, hát bizony majdnem mindig verekedés lett belőle
éjfél felé, és a végén a rendőrök vittek el jó néhány verekedőt. A vízimanó pedig a markába nevetett -
neki nem történhetett semmi baja, hiszen nem bántott ő senkit, épp csak sétálgatott hínáros kabátjában,
furcsa ábrázatával, s hagyta, hogy gyűljön körötte a sokadalom, és egymás hajába kapjanak a
kíváncsiskodó emberek.
De persze lassanként az emberek is rájöttek, hogy a vízimanó mindig mindenütt galibát csinál.
Kikészítettek hát egy nagy gyékényszőnyeget a folyópartra, ahol a manó ki szokott jönni a vízből, és meglesték a bokrok mögül. Amikor a gyékényre lépett, előugrottak, megragadták, leteperték, és úgy
begöngyölték a gyékényszőnyegbe, hogy meg sem tudott moccanni.
A ravasz vízimanó siránkozni kezdett:
- Eresszetek el, emberek, csak most az egyszer eresszetek el!
Becsületszavamat adom, hogy soha többé nem bántok
senkit!
Az emberek hittek neki, megsajnálták, kiengedték hát a
gyékényszőnyegből. De abban a pillanatban, hogy
kiszabadult, hangosan felkacagott, és zsupsz! bele a vízbe!
És persze azután is visszajárt bosszantani az embereket.
Könnyen megtehette, hiszen csak a becsületszavát adta rá,
hogy sohasem teszi a jövőben. Becsülete viszont nincs a
vízimanónak, nem is volt, nem is lesz. Sajnálták is az
emberek, hogy eleresztették, amikor végre egyszer
megfogták.
Felesége is volt a vízimanónak, aki szintén gyakran
kijárogatott a vízből. Sára volt a neve. Egyszer
megismerkedett egy zsellérasszonnyal, és nagyon
megszerették egymást. Vízimanóné gyakran meglátogatta
barátnőjét, viszont az, ha beszélni akart vele, csak odaállt a
vízpartra, és elkiáltotta magát:"Sára!" mire az asszonyság
menten elődugta fejét a hínárból, és kijött a vízből.
A zsellérasszonynak azután egy napon gyermeke született,
és a vízimanó feleségét kérte meg a keresztanyaságra. Mikor
ez a gyermek felnövekedett, vízimanóné egyszer magával
vitte a saját házába. Kézen fogta, elment vele a folyópartra,
ott megállott, és botját a vízre hajította, mire - csodák csodája - a víz tükre szétnyílt, és puszta vízből
olyan lépcső keletkezett, mintha csak valami pincébe vezetett volna. De nem holmi pincébe vezetett,
hanem a vízimanó házába, le a víz alá.
A vízimanó történetesen nem volt otthon, mikor az asszony és a gyerek belépett a konyhába. Az asztalon
egész sor, fedővel letakart kisebb-nagyobb fazék állott. A gyermek mindjárt megkérdezte, mi az, mi van
azokban a fazekakban. Keresztanyja így válaszolt:
- Ide figyelj, te gyerek. Itt nálunk a vízimanóházban nagyszerűen eljátszogathatsz mindennel, de ezekhez
a fazekakhoz, legfőképpen a fedelükhöz ne nyúlj! Itt őrzi a vízimanó a vízbe fúltak lelkét.
A gyermek azonban nagyon kíváncsi volt és mikor vízimanóné egy percre kiment a konyhából,
mégiscsak leemelte az egyik fedőt az egyik fazékról, s a bezárt lélek kirepült onnan, megszökött a
fogságból, ahol a vízimanó oly sokáig tartotta. A keresztanya a konyhába visszatérve, azonnal észrevette,
mi történt. Nagyon megijedt, hogy most az ő keresztgyermekét fogja haragjában az üres fazékba bezárni
a vízimanó. Gyorsan suhintott hát egyet a botjával, mire rögtön szétnyílt megint a víz, és a gyerek a
vízből lett lépcsőkön kifutott a partra, haza a mamájához.
A vízimanó szolgálót is fogadott egyszer. Annak a gondjaira bízta a háztartást, hogy a vízimanónénak ne
legyen annyi dolga. Persze, valahányszor elment otthonról, mindig meghagyta a szolgálólánynak, hogy
ne vegye le a fedőket a fazekakról - mi már tudjuk az előző történetből, hogy miért.Hanem hát a szolgálólány is kíváncsi volt, s mikor elment a sok sorban álló fazék mellett, mindig
megkopogtatta egyiket-másikat, hogy legalább tudja, üresek-e vagy tele vannak. De a fazekak olyan
kongó hangot adtak, mintha üresek volnának.
Egyszer azonban egy kis fazékból, amely utolsónak állott az asztalon - a kopogtatásra furcsa sipoló hang
tört elő. Nosza, leemelte róla a fedőt a szolgáló, mire az edénykéből egy csöpp kis lélek szállott ki, és
megköszönte a leánynak, hogy kiszabadította börtönéből.
Most már aztán tudta a szolgáló, hányadán van, és miféle manó az ő gazdája. Sorra leemelte hát a
lábasokról a fedőt, és kiszabadította a vízimanó összes rabjait. A kiszabadult lelkek pedig körülvették a
lányt, szárnyra emelték, és magukkal vitték a víz mélyéből a szabadba. A vízimanó meg, amikor hazatért,
csak átkozódni tudott, de bosszút nem állhatott senkin, mert nem volt ott már sem szolgáló, sem egy
teremtett lélek, csak egy csomó üres fazék.
Tehetetlen mérgében maga bújt be a legnagyobbik fazekába, és fejére húzta a fedőt - azóta ott kuksol
egyfolytában és nincs is már vele semmi baj.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
