A vámpírok napjainkban ihletõi számos könyvnek, filmnek és szerepjátéknak. Szimbolizálják az
erõt, a feltétlen hatalmat és ha nem is a romlottságot, de mindenképpen az emberek többsége
számára valami tilos dolgot.
Amennyiben a mitológiát vizsgáljuk, feltûnhet, hogy minden nép kultúrájában a "vámpirizmus"
(mint jelenség) megtalálható. Dél- és Közép-Amerikában ez kézenfekvõ, hiszen ott honos a
"Desmodontidae" denevércsalád, amelynek fajai vérrel táplálkoznak. Itt nem vérszívásra kell
gondolni, hanem a denevér (nagysága kb. egy felnõtt nõ tenyerével egyezik meg) tûhegyes
fogaival kiharap a bõrbõl egy kis darabot, és a kiserkenõ vért nyelvével felnyalogatja.
Nyálában fájdalomcsillapító és véralvadást gátló hatású anyagok vannak, így tulajdonképpen az
alvó állat, vagy ember felébredéskor csak egy apró sebet érzékel. Ez még önmagában nem lenne
(annyira) probléma, a fõ gond ott van, hogy a denevérek számos betegséget terjesztenek a
nyálukkal, mint pl. a veszettséget.
Az említett területen élõ indián törzsek ezekre az állatokra félelemmel, ugyanakkor tisztelettel
néztek. Az azték hiedelemvilág szerint napfogyatkozáskor denevérek falják fel a napot, emellett
az alvilág urát (Miktlantekutli) denevérek veszik körül, karmaikban letépett emberfejekkel.
Azonban ezek az állatok varázslatok eszközei is voltak, foként a mai Peru területén található
ásatások tárnak fel rengeteg denevért ábrázoló aranymedált.
Európában a denevéreket kívétel nélkül negatív tulajdonságokkal ruházták fel . Az
Ószövetségben a denevér az irtózat tárgyát képviseli Az Újszövetség pedig egyenesen a "Sátán
madará"-nak nevezi. A középkori "természettudósok" (erõs túlzás) szerint ez a vallási alapú
megkülönböztetés azért is megalapozott, mert Isten a repülés képességével megáldott állatokat
kivétel nélkül tollal borítja, mintegy hangsúlyozva a kifinomultságukat, ezzel ellentétben a
denevér egyfajta torzszülemény. A germán parasztok körében bevett szokás volt, hogy élõ
denevért szögeltek az ajtófélfa fölé, ezzel is kihangsúlyozva, hogy milyen fogadtatás várja a
gonoszt, ha be mer lépni.
Ezzel szöges ellentétben Ázsiában (pl. Kínában) egyenesen a jó szerencse jelképe a denevér.
Kínában denevér(párral)rel díszített kártyát küldtek, ha jó kívánságokat akartak kifejezni. Ezzel
együtt a "fu" szó egyúttal jelent denevért és jó szerencsét is.
Viszont a vámpírok a vizsgálódás fõ tárgya, tehát most visszatérek ide. Elsõ meglepetés akkor
érheti az objektív szemlélõdõt, mikor rápillant a római forrásanyagra. Itt azt tapasztalhatjuk,
hogy az elsõ vámpírszekta maga a keresztény gyülekezet volt. Ez természetesen ily formában
nem igaz, más erre a magyarázat. Tény, hogy mikor a kereszténység kezdett annyira
megerõsödni a Római-birodalomban, hogy már komolyan fenyegette az államvallást, akkor
élezõdtek ki legjobban az ellentétek a császárság és a keresztények között. A két csoport között a
harc két "síkon" is folyt. Elsõ ugyebár a jól ismert keresztényüldözések, második pedig az elvi
viták. Bevett szokás volt, hogy a császár filozófusokat bérelt fel, akik elvi alapon megpróbálták
levezetni a kereszténység káros voltát. Ez nem volt annyira szofisztikált módszer, legtöbbször
kimerült abban, hogy különbözõ aprócska novellákat írtak a keresztényekrõl, amint rituális
keretek között vért isznak, gyermekeket fõznek meg és lakomáznak belõlük. Ezeket a "hittagadó
írókat" aposztatáknak nevezik, ez az elnevezés a legnagyobb hittagadó író nevébõl jön, Julianus
Apostatá-éból.
Itt viszont egy kis kitérõt kell tenni. Az akkori keresztény egyház rendkívül nagy gondot
fordított arra, hogy a vallásba beépítse egyes elemeit a római mitológiának. Ez valahol érthetõ is
volt, hiszen ha az akkori embernek hirtelen megpróbálják elmagyarázni, hogy nincsenek
szatírok, fõnixek, pégaszoszok (pegazusok), akkor nyilván a térítõre meglehetõsen kételkedve
nézett volna.
Ezért aztán az akkori keresztény vallás benépesült olyan lényekkel, amelyekkel ma még csak
köszönõ viszonyban sincs. Így lett a fõnixbõl anno Jézus szent madara, amelyik hozzá akart
hasonlítani, és így elégeti önmagát, hogy a mennyekben újjászülethessen.
Ezeknek a "tanulmányoknak" nagy részét a manapság apokrif iratoknak nevezett, régen a
teológusok által összeállított tekercsek képezik.
Itt találhatjunk az elsõ utalást a vámpírokra. Káin és Ábel, az
elsõ testvérpár története jól ismert mindenki számára. A
Bibliában megtalálható, hogy mindketten elsõ áldozatuk
bemutatására készültek, Ábel mindenbõl a legszebbet
(termények, állatok) válogatta ki, ezzel ellentétben Káin pont
ellentétesen, az olyan satnya javakat szándékozta feláldozni,
amely még neki is túl rossz volt. Az áldozattétel megtörtént,
Ábel áldozati máglyájának a füstje felszállt az égbe, míg Káin
máglyájának a füstje nem felfelé szállt, hanem megrekedt a
földközelben, és csípte-marta Káin szemét.
Ezután kezd izgalmas lenni a történet, hiszen a Biblia egy
ugrással rátér arra, hogy Káin szíve megtelt gyûlölettel, és
megölte testvérét, ezért aztán Isten megátkozta.
Ellenben itt lépnek be az apokrif iratok. Itt többfelé szétágazik a történet szála. Elsõ variáció,
hogy Káin megölte Ábelt, de mivel utána testvére vérét is megízlelte: "annak ízétõl
megittasulva, többé mást nem kívána". Ez az elsõ variáció a vámpírok születésére.
A második már egy kicsit bõvebb. Itt azt írja a tekercs, hogy Káin megbánta bûnét, de Isten
dölyfösen a föld közelében tartotta a füstöt, ami eltakarta Káint. Káin kétségbe esve
fohászkodott, tanácsot kérvén arra, hogy hogyan tegetné jóvá a bûnét. Így ez az óhaj Istenhez
nem jutott el, de a Sátánhoz igen. Utóbbi megjelent Káinnak, és felajánlott egy alkut. Elárulja,
hogy hogyan teheti jóvá a bûnét, de cserébe Káinnak le kell mondania arról, hogy nappal a
szabadban járkáljon, hogy napfény érhesse õt. Káin ezt vállalja, de itt enyhítõ körülményként
belép, hogy végtére is "jó" célból vállalta.
A Sátán közli vele, hogy Istennek ezek után csak emberáldozattal tehet a kedvére, mégpedig a
saját rokonáéval. Ezután Káin a már ismert módon megöli testvérét, Isten megátkozza.
A tekercs még annyit említ, hogy a büntetés úgy teljesedik ki Káinban, hogy amennyiben
elkárhozik (vagyis a vérivó éne, a "bestia" még ha átmenetileg is, de teljes fölényt szerez a teste
fölött), akkor számára nincs visszaút, és míg az emberek utólag megbocsátást nyerhetnek, addig
a vámpírok ekkor menthetetlenek.
Azonban ha sikerül összhangba hoznia a két ént, akkor jutalma az örökkévalóság lesz, örökké
élhet.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
