A homonkulusz a középkori mágusok és alkimisták nagy álma, a
mesterséges ember. Saját akarattal rendelkezik, és bár általában
szolgának szerették volna "elõállítani", a korabeli írások arról
tanúskodnak, hogy a homonkulusz korántsem mindig
engedelmeskedik vakon gazdájának, és néha bizony elszabadulhat. A
homonkulusz tulajdonképp nem más, mint egy valamely technikával
elõállított emberi test, melyet a mágus akarata, energiája tölt fel és
kelt önálló életre.
A homonkulusz a középkori szerzõk több mûvében is elõkerül.
Részletes "elõállítási receptjét" Paracelsus adta meg a "Magica Divina"
(Isteni mágia) c. írásában. A "hozzávalók": egy tál legfinomabb kristály, egy rész májusi harmat,
két rész emberi vér, és egy drachma "állati tinktúra". Kezdetnek vegyünk egy nagy, tiszta,
kristályüvegbõl készült lombikot, és tegyünk bele egy rész májusi harmatot, melyet
fogyóholdkor gyûjtöttünk. Majd adjunk hozzá két rész vért, melyet "egy fiatal, egészséges
személytõl vettünk".
Hagyjuk ezt a keveréket egy hónapig állni, ezalatt különválik egymástól a vörös, agyagszerû
anyag és a tiszta víz. Szûrjük le a vizet, és adjunk hozzá egy drachma állati tinktúrát. A vöröses
keverék álljon további egy hónapig, miközben finoman, folyamatosan melegítjük. Végül az
egészbõl egyfajta hólyag keletkezik, melyet finom vénák és idegek
borítanak. Minden negyedik héten öntözzük meg ezt a másik
edényben tárolt áttetszõ folyadékkal.
A negyedik hónapban észlelhetjük az élet jeleit: mozgást, sivító
hangokat. Ha belenézünk a lombikba, hat inch magas, gyönyörû
homonkulusz ikerpárt találunk benne, egy fiút és egy lányt. Egy
hónapban egyszer kell állati tinktúrát kapniuk, hogy életben
maradjanak, s mire elérik az egy éves kort, számos titkot képesek
elsuttogni a természetrõl. "Gazdájuknak" mindenben
engedelmeskednek.
A hatodik év végén azonban vérvörös pára száll fell a lombikból,
mely hússal táplálkozik. Az ikerpár megrémül, és végül
elpusztulnak. Ha az edény nem elég nagy és erõs, felrobbanhat, komoly károkat okozva ezzel...
A homonkuluszhoz hasonlatos lény a kabbalisták titokzatos gólemje. A gólem szó a héber
"gelem"-bõl ered, mely durva anyagot jelent. A gólemkészítést mindig
nagyon szent és magasrendû dolognak tekintették, olyasmire, amire
csak a legáldottabb rabbik képesek, hiszen a teremtés isteni eredetû
"tudomány".
A legenda szerint a gólemnek az "emet" - igazság szó kerül a homlokára,
ez kelti életre. Azt tartották, hogy minél tovább "él" egy gólem, annál
kevésbé kezelhetõ, így a végén mindenképp meg kell semmisíteni,
különben elpusztítja gazdáját. Ha azt szeretnénk, hogy a teremtett lény
"ne mûködjön", töröljük le az elsõ betût (Alef), és így a "met" - halál szót
kapjuk. A gólemnek tiszta agyagból és tiszta vízbõl kell készülnie, a
mágus közben viseljen fehér ruhát, és õ maga is legyen minden szempontból tiszta. Még
fontosabb ennél a cél tisztasága, mely nevében a gólemet készítjük. Mivel a gólemnek nincs
saját lelke, ezért minden bûn, amit elkövet, alkotóját szennyezi be.
Más módszer szerint Isten neve kerül egy papírlapon a gólem szájába, ezt kell eltávolítani, ha
szeretnénk megszüntetni a gólemet. A Talmud szerint erre Isten 12, 42 vagy 72 betûs neve
alkalmas. A gólem teremtésekor szent szövegeket kell recitálni a Genezisbõl.
A nagy spanyol misztikus, Abraham Abulafia szintén nagyon fontosnak tartotta a
gólemkészítéskor a cél tisztaságát. Fenntartotta azonban, hogy a gólem formálásakor nem
történik fizikai teremtés, hanem egyszerû meditációs gyakorlatról van szó, melynek során
Istenhez kerülünk közel.
A leghíresebb gólemtörténet Rabbi Judah Loew ben Bezalel-hez, a XVI. században élt prágai
rabbihoz fûzõdik. A gólemet eredetileg azért teremtette a tudós rabbi, hogy megvédje vele az ott
élõ zsidó közösséget. A legenda szerint az agyagból formázott gólem még napjainkban is a prágai
zsinagógában rejtõzik. A történetet Gustav Meyrink író is feldolgozta.
A mesterséges ember legendája más szerzõket is megihletett, a legnevesebb ezek közül Mary
Shelley Frankenstein-je.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
