A wicca vallási gyakorlatának legfontosabb eleme a nyolc fõ ünnep
megtartása. A nyolc wicca ünnep az év során nagyjából
egyenletesen oszlik el, és megtartásuk a wiccákat összehangolja az
év kerekének forgásával, az évszakok változásával, a természet
ciklusaival, változásaival. A nyolc ünnep összekapcsolható a wicca
istenségeinek, az Istennõnek és az Istennek különbözõ
aspektusaival és állapotaival, és az ünnepek körforgása az õ örökké
ismétlõdõ történetüket meséli el.
A wicca követõi, mint minden mást, az ünnepeket és az év egyes idõszakait is többféleképpen
értelmezik, és hozzák kapcsolatba az istenségekkel. Ezek az eltérõ értelmezések gyakran nem
igazán egyeztethetõk össze egymással, és még önmagukban is hordoznak bizonyos
ellentmondásokat. Az alábbiakban bemutatom az ünnepek értelmezésének egy következetes és
kellõen összetett módját, ám elõtte vessünk néhány pillantást az istenségek és a szakrális év
egymáshoz rendelésének két legismertebb modelljére.
A legismertebb modell az évet a Napisten életútjaként mutatja be. Ez a legelterjedtebb felfogás,
a legtöbb wicca ezt használja, kisebb nagyobb eltérésekkel. E szerint az elképzelés szerint az
Istennõ életet ad a Napistennek Yulekor, majd az Isten felnõ, megtermékenyíti az Istennõt,
ezután megöregszik, meghal Samhainkor, hogy aztán Yulekor ismét megszülessen. Ebben a
modellben az Isten a Nap életadó erejét jelképezi, az Istennõ pedig a természetet, melyet a Nap
melege termékennyé tesz.
Egy másik koncepció szerint az év két részre oszlik, melyek közül a nyári félévet az Istennõ, a
téli félévet az Isten uralja. Ebben a rendszerben az Istennõ a természet termékenységét
jelképezi, az Isten pedig a halál uraként jelenik meg.
A két elképzelés közül az elsõ sokkal árnyaltabb képet ad az éves
ciklusról, azonban ésszerûtlennek tûnik a számomra, hogy a Napisten
halálának idõpontját Samhainre teszi. Ennek egyetlen igazán logikus
idõpontja Yule lehet, hiszen ekkor leggyengébb a Nap ereje. Azonban
mindkét rendszer fõ problémáját abban látom, hogy túlságosan
leszûkítik az Isten és az Istennõ alakját. Az elsõ modell az Istennek
csupán a szoláris aspektusát veszi figyelembe, az Istennõt pedig
Földanyaként ábrázolja. A második modell az Istennõ alakját még
tovább szûkíti, és csak a Földanya termékeny oldalát jeleníti meg, az
Istent pedig a terméketlenséggel és a halállal azonosítja.
A wicca istenfogalma azonban ennél lényegesen árnyaltabb, és
összetettebb, mind az Istennõ, mind pedig az Isten többféle aspektusban jelenik meg. Ha
rendszerezni szeretnénk õket, azt mondhatjuk, hogy mindkettõnek létezik égi, földi és alvilági
aspektusa. Az Istennõ az égben az Ég Királynõjeként jelenik meg, melyet a Hold jelképez, és
ami további aspektusokra bontható fel (holdistennõ hármasság). A földön az Istennõ
Földanyaként, az alvilágban pedig a Holtak Úrnõjeként jelenik meg. Az Isten az égben
Napistenként, a földön a növényzetet megszemélyesítõ vegetációs istenként illetve a Vadak
Uraként jelenik meg, az alvilágban pedig õ a Holtak Ura. Mindemellet az istenségek két
különbözõ öröklét koncepciót mutatnak be nekünk. Az Istennõ léte állandó, nem ismer halált.
Változásaiban csak más-más arcát mutatja felénk. Ezzel szemben az Isten léte ciklikus, halálon
és ujjászületésen keresztül ismétli önmagát. A wicca szakrális ünnepeinek ezt az összetett,
sokrétû képet kellene minél jobban visszaadnia. Egy ilyen modell megalkotása azonban
egyáltalán nem egyszerû.
Ha megvizsgáljuk az egyes wicca ünnepek alapvetõ
jelentéstartalmát, két jól elkülöníthetõ motívumot vehetünk észre:
egy szoláris mítoszt, és egy vegetációs mítoszt. Ennek az az oka,
hogy a wicca ünnepkör eredetileg két különálló ünnepkört egyesít
magában: egy szoláris ünnepkört, és az õsi kelta ünnepeket.
A szoláris ünnepek Európában a kelták elõtti megalitikus
kultúrákban és a mediterrán kultúrákban játszottak fontos szerepet.
A szoláris ünnepkör története a fény éves változásáról szól. Ennek
során a Napisten megszületik a téli napforduló idején (kb. december
21.), a tavaszi napéjegyenlõség idejére (kb. március 21.) fiatal férfivá
érik, és megtermékenyíti Földanyát. A nyári napforduló napján (kb.
június 21.) dicsõsége teljében ragyog, majd ereje és a földre gyakorolt
hatása jelentõsen csökken az õszi napéjegyenlõség idejére (kb. szeptember 21.), hogy aztán a téli
napfordulóhoz érve meghaljon, és újjászülessen. A közhiedelemmel ellentétben a szoláris
ünnepeket a kelták nem tartották meg.
A kelta ünnepkör a négy nagy kelta ünnepbõl áll: Imbolc (február
1.), Beltane (május 1.), Lughnasadh (augusztus 1.) és Samhain
(november 1.). Ezek a növényzet és az állatok termékenységével
állnak kapcsolatban. A két legõsibb kelta ünnep valószínûleg
Beltane és Samhain . A kelták sokáig csak
állattenyésztésbõl éltek, a
növénytermesztés legfeljebb kiegészítõ
élelemforrás volt. Ennek megfelelõen
két részre osztották az évet. Beltanetól
Samhainig a pásztorok a nyári legelõkön
legeltettek, az állatok szaporodtak, a
csorda létszáma egyre nõtt. Ez volt a
bõség, és az élet idõszaka. Samhainre azonban visszatértek a téli
szálláshelyre, és az állatok nagy részét levágták, mert télen nem
tudták volna etetni õket. Ezért a Samhaintõl Beltaneig tartó idõszak a
halál ideje volt.
A másik két ünnep, Imbolc és Lughnasadh, egyértelmûen a földmûveléshez kapcsolódik, és
valószínûleg késõbbi eredetû. Imbolc (február 1.) a nálunk enyhébb éghajlatú mérsékelt égövi
területeken, mint például Írország, a zöld hajtások és virágok megjelenésének legkorábbi
idõpontja. A termékenység óhajtása jellemzi ezt az ünnepet. Lughnasadh (augusztus 1.) pedig az
aratás, a termények betakarításának ünnepe. Az ezzel a két ünneppel kiegészített szakrális évet
egy növekvõ és egy hanyatló félévre oszthatjuk. A növekvõ félév fõ mozzanata a
kiáradás, a hanyatló félévé pedig a visszahúzódás. Ennek megfelelõen a növekvõ félév két
ünnepe közül Imbolc a termékeny erõk kiáradásához, Beltane a bõséghez, a hanyatló félév
ünnepei közül Lughnasadh a begyûjtéshez, Samhain pedig a gyökerekhez való visszatéréshez
(halál, õsök tisztelete) kapcsolódik. Az év ilyen két részre osztása kapcsolatba hozható olyan
mitológiai alakokkal, akik általában testvérek, megküzdenek egymással, és az egyik legyõzi a
másikat. A mitográfusok egy része a növekvõ évet jelképezõ hõst vagy istent Tölgykirálynak, a
hanyatló évet jelképezõ alakot pedig Magyalkirálynak nevezi. Õk állandó riválisok, félévente
megküzdenek, és az egyik legyõzi a másikat. A Nagy Anya kegyéért versengenek, és mindegyik
a maga uralkodása csúcsán nászt ül vele, mely során meghal és feltámad, hogy befejezhesse
uralmát. A Tölgykirály és a Magyalkirály nem más, mint az Isten vegetációs aspektusának két,
egymást kiegészítõ arca.
Miután sikerült rekonstruálnunk a wicca szakrális év alkotóelemeinek eredeti formáját, a
szoláris, és a kelta-vegetációs ünnepkört, kíséreljük meg egy egységes rendszerré való
összeillesztésüket. Ez nem is annyira önkényes lépés, mint amilyennek elsõre látszik, hiszen a
vegetációs motívum természetes módon kapcsolatba hozható a szoláris motívummal, mivel a
kelta év növekvõ és csökkenõ féléve közötti fordulópontok a téli és a nyári napforduló idejére
esnek. Az így egyesített wicca ünnepkör egy teljes éves ciklusa alatt a wicca
istenségeinek sokkal összetettebb történetét ismerjük
meg, mely során az Isten három különbözõ alakban
jelenik meg, mint Napisten, Tölgykirály és
Magyalkirály, melyben megjelenik az Istenség égi,
földi és alvilági aspektusa is. Az Istennõ pedig állandó
szemlélõként vesz részt az eseményekben, és közben
mindhárom mitikus férfialak társa és a Napisten anyja
is egyben. Az év során pedig megismerhetjük
különbözõ arcait, mint a születés úrnõje, a szerelem
és beteljesülés úrnõje, vagy a halál úrnõje.
A Napisten Yulekor (téli napforduló) születik, és
bejárja a már említett teljes szoláris mítosz egyes
állomásait, hogy aztán Yulekor meghaljon és ismét
feltámadjon. Eközben a Tölgykirály Yulekor legyõzi a
Magyalkirályt, aki a holtak birodalmába vonul vissza
erõt gyûjteni, miközben ikertestvére, a Tölgykirály,
megerõsödik, Beltanekor nászt ül az Istennõvel, mely
során meghal és újjászületik, hogy befejezhesse
feladatát. Lithakor pedig az ismét megjelenõ
Magyalkirály végez vele, és egy fél évre átveszi az uralmat a Földön, Samhainkor õ is nászt ül az
Istennõvel, hogy meghaljon, megerõsödve feltámadjon, és bevégezze uralkodását, mely Yulekor
jár le, amikor ismét eljön a Tölgykirály, hogy legyõzze, és elfoglalja a helyét a trónon, egy újabb
fél évre.
És hogy mindebbõl milyen tanulságot vonhatunk le? Annyit mindenképp, hogy a wicca
rendszere igen õsi, és homogénnek egyáltalán nem mondható gyökerekre nyúlik vissza, a világ
pedig, melyet szimbólumaiban megpróbál megragadni és ábrázolni, sokkal összetettebb,
semmint hogy bele lehessen passzírozni nyolc ünnepbe és két istenalakba. Azonban egy vallás
vagy vallási csoport szakrális gyakorlatának érvényességét egyedül az kell hogy meghatározza,
hogy az adott csoport számára az általuk használt szimbólumok hordoznak e kielégítõ
jelentéstartalmat, és használatuk hozzájárul-e ahhoz, hogy általuk a világot teljesebb formában
fogják fel és éljék meg. Ez alapján pedig azt kell mondanom, hogy minden wicca és minden
coven szuverén joga, hogy úgy értelmezze az ünnepeket, ahogy számára a legmegfelelõbb, és
ennek megfelelõen tartsa meg ünnepeit. És ez nagyon jól van így.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
