A Wicca elsõsorban vallás. Olyan hit, amely a világ egyensúlyát és természeti erõit tiszteli.
Erõteljesen összpontosít arra, hogy az ember újra megtalálhassa a természettel való harmóniát és
egységet. Ily módon maga a Wicca a "lélek eszköze". Mint minden más vallás, a Wicca is arra
keresi a választ, hogy hol az ember helye a világban, és mi a célja.
Ezzel szemben a mágia számomra két dolgot
jelent. Eszmei síkon gondolatrendszert,
filozófiát; fizikai síkon pedig ezen rendszer
megnyilvánulása a rituális mágia. (Itt most a
széles értelemben vett fogalomra gondolok,
tehát mindenféle mágiaformát ide vehetünk,
melynek van bármilyen, fizikai szintû
eszközrendszere és "cselekvése".)
A vallás és a mágiagyakorlat tehát
összefonódik a szertartásokban, de eszmeileg
elkülönül. A wiccánusok természetesen
szertartásaikban használnak õsi
mágiaelemeket, melyek mindig is jellemzõi
voltak minden vallásgyakorlatnak - nem
sorohatjuk azonban a Wicca vallás részéhez
azokat a mágiaelemeket, melyek nem
tartoznak szorosan a rituálékhoz. A Wiccák
ennek ellenére - mivel a természet erõnek
tisztelete révén magát a mágiát is elfogadják
létezõnek - általában a liturgákhoz kötõdõ
formulákon kívül is foglalkoznak különbözõ mágikus ismeretek szerzésével és felhasználásával. Ezek azonban már nem feltétlenül részei
magának a vallásnak, hanem egy egységes, õsi tudás részei és származékai, melynek számtalan
formája ismeretes.
A ceremóniák általában szerves részét képezik a vallásoknak; elég, ha belegondolunk a
kereszténység eukarisztikus liturgiáiba, vagy akár a sámánok esõidézõ szertartásaiba - igen
sokszínû és változatos elemeket tartalmaznak. Ezek alapja a szimbolizmus: a bor és az ostya
ugyanúgy a vér és a hús megtestesítõje, mint a Wicca ünnepeken használatos bor és sütemény.
A Wicca szertartások lényeges eleme az elõbb említett áldozat mellett az energiák áramlása a
körön belül, melynek célja általában energiaküldés azoknak, akik segítségre szorulnak,
személyenként és átvitt értelemben is (mint a Földanya). Emellett a rítusok szép számmal
tartalmaznak hermetikus elemeket is. Ugyanakkor a wiccánusoknak nincs szüksége
bonyolultabb, összetettebb szimbólumrendszerre a vallás gyakorlásához. A hithez ebben a
formában nem szükséges - a tudás felfedezése a hitnek nem része, hanem opcionális
kiegészítése.
A Wicca és a hermetikus mágia összefonódására az elsõ nyomokat a közpkorban lelhetjük fel.
Aradiát, a boszorkányok istennõjét A Wiccák a Holdistennõ egyik aspektusaként tisztelik. Az õ
kilétére szorgos kutatásokat végeztek az antropológusok. Úgy vélik, hogy több, létezõ és
mitológiai személy összefonódásából jött létre legendája. Többek között egy valaha élt, neves
boszorkány, bizonyos Milánói Guglielma históriája is átszínezi alakját. Valódi neve Blazena
Vilemina hercegnõ volt, aki 1210-ben született. Milánóban 1260. környékén tûnt fel,
"közönséges ruhákba öltözötten". Nemesi származása miatt mind a Visconti, mind a Torriani
családból számos követõje akadt. A Guglielmita csoportnak Maifreda da Pirovano lett a vezetõje.Ami a hermetikus mágiával való közösséget illeti, igen érdekes, hogy az 1450-ben megjelent
Visconti Tarot Fõpapnõ lapján a mai napig az õ portréját láthatjuk. Épp ugyanezen Tarot Mágus
lapján tûnik fel elõször a négy alap eszköz, mely a hermetikus mágia fõ kellékeit képezi: a kard,
a pálca, a tõr és a pentákulum.
Az õrtornyok nyomán járva többek között etruszk forrásokat
találhatunk. A korai csillagkultuszokban négy állócsillagnak
különös jelentõséget tulajdonítottak. Ezek a "királyi" csillagok
uralták az ég négy negyedét, és a négy évszakot. Kelethez és a
tavaszhoz tartozott az Aldebaran, Délhez és a nyárhoz Regulus,
Nyugathoz és az õszhöz Antares, és Északhoz és a télhez
Fomalhaut. Ezek a csillagok, mint az Ég és a Föld õrzõszellemei is
megtestesültek. A négy égtáj õrzõszellemei: Keleten Alpeno,
Délen Settrano, Nyugaton Meana, Északon pedig Taga.
Összefoglaló nevük az etruszk vallás továbbélésében Grigori, azaz
Õrzõk. Õk védelmezik az átjárót a fizikain túli síkokra, a mítosz
szerint a csillagok pedig nem mások, mint az Õrzõk tábortüzeinek
távoli fényei. Ezek a lények védelmezik a mai itáliai
természethitben a varázskör négy "sarkát" is a rituálék során.
A négy elem megidézése középkori forrásokban is felbukkan: a Francesco Guazzo által
szerkesztett Compendium Meleficarum-ban (1609) azt olvashatjuk, hogy az itáliai boszorkányok
különbözõ erõk szellemeivel kommunikálnak, melyek tüzes, levegõs, földes és vizes
attribútumok. Ugyancsak Guazzo mûvében találhatunk illusztrációkat ezen csoportok által
használt varázskörökrõl is.
Az õrzõket idézõ pentagramokkal hívják a ceremóniák során. Jelenleg a
legrégibb, pentagramot ábrázoló gyûrûlelet i.e. 525-bõl származik, Crotonából
(Olaszország - Pithagorasz tevékenykedésének egyik fõ városa). Érdekes
egyébként, hogy Gerald Gardner Új Erdõ coven saját magát a Crotona
Követõinek nevezte.
Horáciusz, az ókori római költõ i.e. 30 körül említi Canidia történetét. Ebben beszél a Libros
Carminum nevû írásról, mely az ókori boszorkányok titkos könyve volt, s melynek egyik
varázsigéje "lehetõvé teszi a Hold lehúzását az égbõl". Ezt a hagyományt máig õrzi az egyik
legismertebb Wicca "varázslat".
A Wicca ceremoniális mágia az itáliai hagyományok mellett a görög forrásokat is felhasználta.
Az ünnepek sok eleme rendkívül emlékeztet a régi, görög szertartásokra - gondoljunk csak
Artemisz Aplheia, Afrodité ünnepeire, a Hekaté-kultuszokra, vagy akár az eleusziszi
misztériumokra.
A mediterrán területek mellett a másik jelentõs forrása a Wicca mágia kialakulásának a kelta és
angolszász vonal. Innen származnak az ünnepek nevei és az év körének képzete (bár tegyük hozzá, hogy más neveken, de hasonló idõszakokban szerte a világban ünnepelték a
napfordulókat, napéjegyenlõségeket és természeti ünnepeket)
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
