Dermesztően hideg éjjel volt. Vadaszkésemen megcsillant a felhőtlen égen ragyogó telihold,

ahogy a szememhez emeltem és megvizsgáltam az élét. Tökéletes volt. Karomat lassan

visszaeresztettem a testem mellé, ahogy óvatos léptekkel elindultam a tüskés bokrok között.

Ágaik erőszakosan nyúltak acélkék színű selyem ruhám után. Valahol hallottam az erdei patak

hűs vizének csobogását, ami a legnagyobb sötétségben is megerősített abban a tudatomban, nem

tévedtem el. Ugyanakkor tudtam, hogy amit keresek, azt ismerős helyen nem fogom találni. És

nem volt több időm, ez volt a nyár utolsó éjszakája.

Határozott léptekkel a patakhoz siettem, hogy megmossam az arcom. Meztelen lábfejemmel

megérintettem a víz ezüstösen csillogó felszinet. A hideg villámcsapásként járta át és

dermesztette meg a testem. Mikor újra képes voltam mozdulni, lehajoltam, hogy arcommal

érintsem a kristálytiszta vizet. Tőrömet magam mellé, egy lapos kőre tettem le. Elmerültem a

kellemes hidegben, minden olyan biztonságosnak tűnt, testem elnehezedett, akaratom egyre

gyengült és maradni akartam ott, mert

féltem attól, ami rám várt. Féltem az

ismeretlentől.

Csukott szemhéjamon keresztül erős, fémes

villanást érzékeltem ami pillanatok alatt

mindent bíborszín vörösre festett. Levegő

után kapkodva emeltem ki a fejemet a

vízből. Minden változatlanul nyugodt volt. A

magas fák ugyanolyan védelmezően hajoltak

felém mint az első alkalommal, amikor itt

jártam. Elmosolyodtam. Bármi fog történni,

az este sikerrel járok. Jobb kezemmel a

vadaszkés után nyúltam, de nem volt a

helyén. Nem találtam sehol. Remegő kézzel

kutattam a víz felszíne alatt, de csak nyálkás,

csúszós kavicsokat fogtam.

Szemben, a patak tulsó partjáról távolodó

léptek hangját hallottam a zörgő őszi avaron

és egy újabb villanás. Elvitték. Azon

nyomban átvágtam a túloldalra és követtem

a léptek zaját, ami egyre halkult és halkult...

Futnom kellett, hogy el ne veszítsem végleg. Már magam sem tudtam, hogy valóban a lépteket

hallom-e vagy csak a fülemben ütemesen áramló vér émelyítő hangját. Ruhámat a felém

kapkodó ágak fokozatosan leszaggaták rólam, de már nem számított, az egész testem

verejtékben úszott és alig lattam a belőle előtörő párától.

Megcsúsztam és a térdemre estem, ahogy

talpam érintkezett a kemény jéggel, ami

tükrözte fáradt arcom a csillagos égbolt alatt. A

csillagok hirtelen eltűntek és esni kezdett a hó.

Csodálatos nagy pelyhekben. Mikor végre

felemeltem a fejem és körülnéztem,

észrevettem, hogy a fák eltűntek. Nem volt

más csak a sima, acélkemény jég, amely

hosszasan terült el minden iranyba egészen a

horizontig. Csukott szemmel, a maradék

erőmet összeszedve felálltam. Mikor újból

magam elé pillantottam, kreol bőrű, meztelen

férfi állt előttem. Arca kifejezéstelen, szeme

vak és a felém nyújtott tenyerén ott pihent a

tőröm, kéken izzó, éles pengéjével.

"A fegyvered. - Szólt színtelen hangján. -

Követted. Most eljött az idő, hogy megismerd."

Ahogy a kezembe vettem a kés ébenfa

markolatát, a férfi eggyé vált a hóeséssel és

eltűnt vele.

Hirtelen napfényt és a nap melegét éreztem a lábam alól. Ott volt a jég alatt. És megláttam azt

is, amit mindig kerestem. A legszebb és legtökéletesebb zsákmányt a földön. Mozdulatlanul állt

a kopár fák árnyékában. Teste színtiszta izom, karmai élesek, szeme a fekete obszcidianra

emlékeztetett, ahogy meredten nézett rám felfelé, keresztül az áthatolhatatlannak tűnő

jégpáncélon. Megmarkoltam mindket kezemmel a tőrt, fejem felé emeltem és tiszta erőmből a

kemény jégbe szúrtam. A szétcsapodó szilánkok gyémantszínű cseppekké váltak, ahogy a

bőrömnek ütköztek. És ott álltam egy karnyújtásnyira tőle. Mögötte. Nem mozdult. De ha

mozdult volna, akkor sem féltem volna tőle. Túlságosan megbabonázott a szépsége. Körbejártam

és gyönyörködtem benne, amíg el nem fogott az ellenallhatatlan vágy, hogy megérintsem.

Óvatosan kinyújtottam a kezem, hogy elérjem a dús, selymesen aranyszínű szőrt... és

bársonyosan sima, meleg bőrt érintettem. A kezem nem tudott szabadulni, egyre többet és

többet szerettem volna érezni belőle. Ujjaim hegyével próbáltam megismerni testenek minden

vonalát. Az arca még mindig a Nap felé fordult, emberi formájában a szemei már csukva voltak

és mosolygott. Végigsimítottam a homlokán, csukott szemhéján, nemes metszesű orrán. Amikor

az ajkaihoz értem, szemei kinyíltak és a tekintete összefonódott az enyémmel. Minden maradék

erő elpárolgott a lábaimból, de erős karjával hátulról átfogott és megtartott. Fejem hátra

hajtottam a vállára, éreztem, amint a keze határozottan megfogja a tőrömet görcsösen szorító

kezem. Egy határozott, meztelen combomat átszelő vágás, egy mély seb, a vér csöpögésének

halkuló hangja a rothadó avaron, ami alatt lüktetett az előtörni készülő új élet.

Írta: Nereis